13. Zarándok-túra

Az idén sorra kerülő vándortáborban negyedik alkalommal szervezünk ilyen tematikus túrát, így valószínűleg vannak, akik számára már ismert a jellegzetessége. Itt a természetet, önmagunkat és társainkat valami más köt össze, mint egy egyszerű túrán való részvétel. Útunkon betekintést próbálunk nyújtani egy zarándokút lelki, szellemi és fizikai élményeibe, csendes szakasszal, imával, meditációval és tematikus beszélgetéssel. Ennek során érintjük és néhány kilométeren követjük a Mária-zarándokút Mariazellről Csíksomlyóra vezető útvonalát, amely spirituális turistaút, olyan zarándokút, mely a közép-európai népek Mária-tiszteletére épít és egyben összekapcsolja a Mária-kegyhelyeket, valamint az útvonal mentén levő történelmi és kulturális értékeket vallásra való tekintet nélkül.

Erdővel borított zordon tömbként magaslik a Siklód-kő (1025 méter) a Kis-Küküllő bal partján a Bekeccsel átellenben. Vadregényes erdei útjaival, ösvényeivel, pazar kilátást biztosító tisztásaival szinte érintetlen havasi tájként nem tartozik a környék népszerű turistacélpontjai közé. Pedig a tetőt övező nyílt terepről kiváló kilátás nyílik a Sóvidékre, a Kis-Küküllő völgyére, a Bekecsre, a Görgényi-havasokra, a Hargitára és a Farkas-tető mögött meghúzódó Nyárádmentére is.

A táborból gyalog indulunk el a Bánya úton, ami köves-poros, egykori bányakitermelő út, majd mintegy 2 kilométer után keresztezzük a Szovátáról Parajdra vezető 13 A jelzésű műutat. Innen a sárga keresztjelzést követjük Szováta ipartelepén keresztül, áthaladunk a Kis-Küküllő hídján, majd a fakitermelő út erdőben kanyarog tovább. Utunk egyre emelkedik, majd nagyjából 2,5 kilóméter után egy elágazáshoz érünk, ahol keresztezzük a Mária-zarándokút, valamint a Só útja Sóvárad és Parajd közötti szakaszát, de minket jelzéseink egyre fennebb vezetnek. A szinte áthatolhatatlanul sűrű bükköst fokozatosan fenyves váltja, hangulatos tisztásokkal, melyek egyre tágasabb kilátást biztosítanak a környező tájra. A Siklód-kő legmagasabb része egy meredek oldalakkal övezett viszonylag lapos tető, melyről az egyre jobban felnövő bozót miatt már nehezen találnánk jó kilátóhelyet. A csúcs alatt, az azt borító erdő szélén haladunk végig, érintünk egy kis forrást, aztán a délnyugati oldalon jobbra letérünk az útról és egy hosszan elnyúló tisztáson lefele igyekszünk. Előbb a jobb kéz felőli erdő szélét követjük, majd fokozatosan balról kikerülve az egyre jelentősebb facsoportokat, lefele haladva alig észrevehető nyomvonal tűnik fel, ami szekérúttá szélesedik és egy egykori gyümölcsös közelében csatlakozik az Énlaka és Sóvárad közötti Mária-út vonalára. A jól követhető ösvény egyre sűrűbb sötét erdőben visz lefele, majd beletorkollik egy Parajd és Sóvárad közötti talajútba, ahol a Só útja sárga sávjelzéseit és a Bucsin-tetőn keresztül vezető Mária-út jellegzetes lila „M” betűit is megtaláljuk. Ez utóbbiak mentén ereszkedve hamarosan eljutunk a Siklód-kő oldalában épült Keresztelő Szent János Remeteséghez.

Itt a Mária-zarándokút talán legszebb környezetben épült és legkedveltebb szálláshelye található, amely a civilizáció zűrzavarától félreeső, csendes, erdős környezetével, egyszerű életkörülményeivel hozzásegíti az utazót, hogy elcsendesedjen, odafigyeljen Isten igéjére, elmerüljön gondolatai között és nem utolsó sorban képes legyen figyelni önmagára és társaira. A remeteségen pihenőt tartunk, s végül a villanypásztorokkal övezett ösvényen lejutunk Sóváradon várakozó buszainkhoz. (Kocsis András, Pál Károly Csaba)

Végül álljon itt a Keresztelő Szent János Remeteség bemutatása Papp László atya megfogalmazásában:

A kápolna története – A szolgálati mikrobuszunkat baleset érte. A közösség egy belső gyűjtést szervezett a mikrobusz megjavítására. Másnap, amikor átvettem az összegyűlt összeget, meglepődtem, s azt mondtam, ezt nem adjuk oda a rozsdának, hanem egy méltóbb helyre tesszük. Építsünk a Remeteségben egy kis szentségi kápolnát, hogy legyen egy állandó helye az Úr Jézusnak, ahol várja, fogadja az ide érkezőt, és egyben állítsunk egy emléket, ennek a szép gesztusnak.

A szentély története. Hosszasan harsog a láncfűrész. Recseg-ropog az erdő, majd nagy robajjal földre zuhan a tartomány legöregebb cserefája. A föld nagyot döng alatta, s fájdalmasan felnyög: „Soha többet ekkora fát nem tudok felnevelni, olyan idők jönnek…”. A nagy traktorkerekek szaggatják, tépik a gyepet, ahogy a gép vonszolja maga után a hatalmas cserefa-tetemet. A Remeteség pusztájára kiérve, a cserefa földhöz tapad, belekapaszkodik a felszaggatott anyaföldbe. Nagyot csattannak az egymásnak feszülő fogaskerekek, a gép megáll. A hatalmas cserefa, mint ravatalra fektetett halott ottmarad mozdulatlan.

„Úgy látszik, ez a fa nem akar innen lemenni. Nem akarja, hogy tűzre tegyék, élni akar”- gondoltam magamban. Ha már így történt, megbeszéltük a tulajdonossal, hagyja itt nekünk a megfelelő ár ellenében. Hadd lássák majd az unokák, régen, milyen volt az erdő. Hadd éljen tovább a következő nemzedékek lelkében, akik már ekkora fát nem fognak látni.”

Lett is csodálója elég. A gyerekeknek izgalmas játszóhely, fiataloknak meghitt beszélgetések helye, sokak számára kedvenc pihenőhely. A cserefa élete a remeteségben azonban tovább bontakozott. Újra talpra kellett állnia. Új feladatot kapott. A házastársak hálaadó szentélyének kapuja lett. Lábra állva, kétfele nyitva magasba lendül, mint Isten felé, Őt magasztaló két kar. Így hív a Mindenható, életet, szépséget kitaláló Istenhez, aki őt egy pici magból fölnevelte. A szentély kapuját képező nagy szálfa egy test, de kétfele nyitva, egymás fele fordítva, egyszerre jelképezi a házastársak egységét és különbözőségét. Az érzékenyebb, bensőségesebb oldala befele fordul, a kérges, keményebb része kívül marad, hogy védje a belső, meghitt világot a külvilág támadásaival szemben. Így alakult ki a házastársak hálaadó szentélye, amely reméljük, Márton Áron püspök szentté avatása után az ő nevét viselheti, ki a családok tanítója, pártfogója volt.

Kereszt – a bércen magasló kereszt jelzi a győzedelmes Jézus Krisztust, az örök életet, az ember kegyetlenségét, Isten örök szeretetét. Kopjafák – a kereszt mellé állított kopjafák, régi magyar szokás szerint az átköltözött közösségi tagok szentségre törekvő tetteinek állítanak emléket.