17. Családi-túra Korondra

Hajdanán Korond népszerűsége a „székely drágakőként” ismert aragonithoz kötődött, melynek akkora hírneve volt, hogy vetekedett a kerámia- és tapló-feldolgozással. Az aragonit-karbonát a kalcit, vagy mészpát ásványmódosulata. Keletkezéséhez szénsavas sósforrások jelenléte szükséges – ezért forráskőnek is nevezik – amelyek a meszes kőzeteken átjutva kálciumkarbonáttal is feldúsulnak és a felszínre érve rétegzett vagy finom tű alakú kristályok formájában csapódnak ki a sós oldatból. Keménységének köszönhetően könnyen és jól csiszolható díszkő. Színskáláját a vas oxidjai, szulfidjai, a kén jelenléte, valamint a különböző agyagásványok befolyásolják.

A korondi aragonit története 1895-ben kezdődött, amikor a cseh Knop Vencel, a zalatnai művész és mesterképző intézet kőfaragó és csiszoló oktatója lett, majd szakértőként Erdélyben utazgatva elvetődött ide is. A sósvizes domboldalakon felbukkanó aragonit annyira elvarázsolta, hogy 35 évesen nyugdíjazását kérte és Korondon telepedett le. 1914-ben húsz évre bérbe vett egy aragonittartalmú területet, majd megalapította az első erdélyi aragonit-kőcsiszoló üzemet. Az itt készült háztartási- és dísztárgyakat a világ számos országában – köztük Amerikában is – értékesítették. Knop Vencel halála után a gyár és a kitermelési telep a feleségére maradt, majd az államosítást követően a székelyudvarhelyi szövetkezet tulajdona lett. Az új igazgató a gyorsabb kitermelés reményében 1963-ban robbantással próbálkozott, de így a bánya összeomlott, az aragonit összerepedezett, ezzel a gyár alapanyag nélkül maradt és véget ért a kitermelés.

A 34. korondi vásárt követően a helybéli Tófalvi József, Knop Vencel unokái – Sebő Éva és ifj. Knop Vencel – valamint a Korond-Parajd térségi Természetvédelmi Gondnokság együttműködése nyomán aragonitmúzeum létesült a település északi bejárata közelében. Az itt bemutatott tárlaton megismerkedhetünk az ásvánnyal, annak kitermelési és feldolgozási folyamatával, a belőle készült tárgyakkal, valamint bemutatják a feldolgozó üzem alapítójának, Knop Vencelnek az életét is.

A múzeummal szemben, az országúttól keletre látható a 643 méter magas Csigadomb, amely az ország legjelentősebb aragonitlelőhelye. Az 1,5 hektárnyi területet 1980-tól Földtani védett területté nyilvánították.

Manapság Korond elsősorban kerámiakészítéséről, fazekasságáról ismert. Kialakulásának kezdetén a kerámiakészítés a nincstelenek számára kenyérkereső, a kevés földdel rendelkezőknek pedig kiegészítő foglalkozást jelentett. Az első készítmények vörösre égetett máztalan edények (fazekak, korsók, tálak) voltak, aztán a XIX. század végétől áttértek a – ma is kedvelt – mázas edények készítésére. Az utóbbi évtizedekben az egykor lenézett, szegénységet jelentő foglalkozásból a falu legjelentősebb megélhetési forrása lett.

Utunk során ellátogatunk Józsa László keramikushoz, aki a hagyományos korondi kerámia mellett egyedi tárgyakat készít, miniatűr edényektől (0,5 mm) 1,80 méteres padlóvázákig. Cserépkályhái Bukarestbe, Magyarországra és Németországba is eljutottak. Edényeit felesége, Márta festi elképesztő gyorsasággal és pontossággal. Tűvel vésett csipkemintás tányérjai egyedülállóak.

Bemutatunk egy lassan feledésbe menő szakmát, a taplófeldolgozást is, melyet fél évszázaddal ezelőtt Korondon és környékén mintegy háromszázan űztek, de akikből mára alig néhány taplász maradt, s azok jó része sem megélhetési forrásként folytatja ezt a tevékenységet. Meglátogatjuk Fábián Zoltán taplászt, aki szerint ez a szakma Korondon körülbelül 180 éves múltra tekint vissza. Elmondása szerint a legjobb taplók 150-200 éves bükkfákon nőnek. Ilyeneket régen könnyű volt találni, ehhez elég volt kimenni a környező erdőkbe, lehetőleg júniusban, amikor érik a szamóca, valamint szeptemberben, ugyanis ezekben az időszakokban lehet a legjobb minőségű taplót begyűjteni. Manapság azonban egyre kevesebb az erdő és főleg az öreg fák – amelyeken a felhasználható tapló nő – esnek a kitermelés áldozatául, ezért egyre nagyobb utakat kell megtenni a beszerzésért, ami már nem kifizetődő. A taplász ismerteti a feldolgozáshoz szükséges felszerelést, a sarló alakú kést, térdvédőt, fakalapácsot, ollót, körtefamintát, s egyebeket, majd bemutatja a tapló feldolgozásának módját, valamint a belőle készült dísz- és használati tárgyakat. Megtudhatjuk, hogy valamikor elképzelhetetlen volt a sóvidéki ember élete tapló nélkül, ugyanis a tűzgyújtás legkézenfekvőbb és nélkülözhetetlen eszköze volt. Ezt már Ötzi, a jégbefagyott ember is ismerte és használta 5300 évvel ezelőtt, ugyanis kéregtok tarisznyájában platánlevelekbe csomagolva hordta magával az izzó bükkfataplót, amellyel bármikor könnyedén tüzet élesztett. A barna bükkfataplót felhasználták a gyógyászatban, vérzéscsillapító hatásának köszönhetően, utóbb pedig ruházati cikkek és dísztárgyak készítésére. A nyírfatapló pedig – amiből az Ötzi nyaklánca is készült – fájdalomcsillapításra és bélrendszeri paraziták elleni gyógyszerként szolgált, a közelmúltban pedig az aszpirin előállításának egyik alapanyaga lett.

Következő kézműves, akit meglátogatunk Lőrincz Zsuzsanna szövőnő, aki elmondása szerint belenevelődött szakmájába, gyerekkorában lesve el és tanulva meg annak minden fortélyát. Bemutatja a mintegy 300 éves osztovátát (szövőszék), melynek négy nyüstje és négy lábítója (pedál) van, s amely még mindig pontosan működik. Ezen a Talmácsról hozott anyagból székelyruhákat, párnahuzatokat, abroszokat, törlőkendőket, terítőket, konyharuhákat, átalvetőket sző. Munkáin a Sóvidékre jellemző díszítőmotívumokat alkalmazza, ahogy „az öregektől” tanulta, az úgynevezett egymásbaakadó lánckarikás díszítést, a dohánylapis mintát, valamint a tárcás és a libaszemes mintákat.

A sóvidéki természeti táj a méhészeteknek is kedvez, így lehetőségünk lesz meglátogatni Szász Ilyés és Melinda méhészetét is, akik több mint 400 család méhet tartanak. Bemutatják saját termelésű méhészeti termékeiket, melyek közül megemlíthetjük a havasimézet, akácmézet, hársmézet, vegyesmézet, de méhviaszgyertyákat, dekorációs- és ajándéktárgyakat is készítenek. (Kocsis András)